Kutatási megjegyzések Jézus történetiségével kapcsolatban

Jelen kutatási feljegyzést azoknak írtam, akik tisztán szeretnék látni, mi a véleményem Jézus Krisztus történelmi létezéséről, mivelhogy elég gyakran említem meg Krisztust a Gnózis cikksorozatomban.

Létezett-e valóban Jézus? Az általános válaszok többnyire a következők:

A) Igen, minden igaz vele kapcsolatban, amit a Biblia állít. Jézus Isten egyszülött Fia volt, akit az Úr küldött, hogy meghaljon a bűneinkért.

B) Igen, de csak egy hétköznapi ember volt, legfeljebb a római hatóságok elleni zsidó lázadás vezetője.

C) Nem, Jézus kitaláció, amelyet a különböző korabeli pogány napisten-mítoszokból raktak össze.

Az első válasz kizárólag a Biblia és a kapcsolódó szövegek kijelentéseire alapoz. Megfigyeltem, hogy akik abban hisznek, hogy a Biblia vagy bármilyen vallásos szöveg 100%-ig az „Isten Igéje”, azok beprogramozott és megkérdőjelezhetetlen alapvető feltételezésekből indulnak ki, és hibás logikájú gondolatmenetet követnek. De ha ez erkölcsi tartást ad nekik az életben, akkor annyi baj legyen, váljék egészségükre.

A második „történelmi” vagy „tényalapú” értelmezés figyelmen kívül hagyja a Krisztus jelenség összes okkult, metafizikai és spirituális dimenzióját, amelyek pedig arra utalnak, hogy a történetnek valami alapjának mégiscsak kell lennie. Ez a vélekedés az ateisták és világi történészek körében népszerű, akik túlságosan szűkre szabják a bizonyítékként elfogadható dolgok körét. A Jézus történetiségét vizsgáló tényleges tudományos kutatás valóban érdekes, és már sok könyvet írtak róla, de nagyon korlátozott területen vizsgálódik, és nem mer eléggé átkalandozni a metafizikai síkra, hogy jobb áttekintést nyerjen.

A harmadik válasz pedig nem választja szét a történelmi és okkult „jelet” a vallási és politikai „zajtól”, amikor a Jézus Krisztusként ismert személy intézményesített ábrázolása kerül terítékre. Ezt a nézetet jellemzően azok vallják, akik a manipulatív, lelkileg elnyomó jellege miatt neheztelnek a szervezett kereszténységre. Ide tartoznak azok is, akik már kimutatták a kereszténység rituális pogány jellemzőit, többek között a Zeitgeist, Acharyah S., David Icke és mások. Általában egyetértek az észrevételeikkel, de nekem úgy tűnik, hogy a gyereket is kiöntik a fürdővízzel együtt.

A szokásos akadémikus megközelítés helyett (Tacitus, Suetonius stb. műveinek taglalása) szeretnék egy átfogóbb, abduktív (amikor is a formállogikától függetlenülve, és szabályait figyelmen kívül hagyva jutunk helyes következtetésre –ford.), nemlineáris érvelést alkalmazni. Véleményem az ügyben a következő.

Sokkal könnyebb valamit meglovagolni/eltéríteni, mint a semmiből előállítani. Ahelyett, hogy kitaláltak volna egy teljesen nem létező karaktert (Jézus Krisztust), és ezt a terméket próbálták volna eladni a tömegeknek, sokkal kézenfekvőbb dolog lehetett a hatalom részéről, hogy a már létező paradigmákat gyúrja össze egyetlen rendszerbe. Egy ilyen rendszer célja nyilván az, hogy isten által szentesítettnek tüntesse fel az aktuális hatalmi erőket.

A beolvasztott paradigmák közé tartozott a mithraizmus, a görög neoplatonizmus és a judaizmus. Például a kereszténység nappal/állatövvel kapcsolatos elemei a mithraizmusból és a kapcsolódó pogány rendszerekből származnak. De ezek csak kiegészítő segédelemek, nem képezik a kereszténység központi magját. A központi mag az eredeti keresztény rendszer volt, amely a többi elemmel párhuzamosan létezett, mielőtt egy új, szervezett vallásba olvasztották volna össze őket.

Mindezeket az elemeket az Újszövetség szerzői összeragasztották, hozzáadtak különböző magyarázatokat, logikai bűvészmutatványokat, egy koholt háttértörténetet és tarkabarka babonás elemeket, hogy egy olyan hitrendszert hozzanak létre, amely a legszélesebb közönséget képes megszólítani. Márk, Máté, Lukács és János evangéliumai pedig a görög, a zsidó és a római közönség szája íze szerint variálják ugyanazt a történetet.

Az Újszövetség tehát az igazságok és hazugságok fércműve. A beolvasztás előtti, eredeti kereszténység valahol mélyen eltemetve található meg benne. Hogyan lehet megtalálni? Úgy, hogy lehántjuk róla az magyarázgatásokat, bűvészmutatványokat, babonás csodákat, a pogány szimbolizmust stb. Ezt ugyanúgy kell végeznünk, mint ahogyan minden más potenciálisan félrevezető információforrást is vizsgálunk; megkeressük a logikai félrevezetéseket és a meggyőzési kísérleteket, amelyek a negatív célok malmára hajtják a vizet. Miután eltávolítottuk ezeket, csak a következők maradnak:

• Jézus bölcsességi tanításai, beleértve a mondásokat és a példabeszédeket. Ezek nem hasznosak semmilyen emberi hatalom számára, a szellemi értékük magától értetődik, és egybevágnak a metafizikai/okkult elvekkel.

• A hegyi beszéd, amelyben Jézus buddhista jellegű alternatívákat kínált fel az Ószövetségben hirdetett erkölcsiség és igazságszolgáltatás elmaradott formái helyett. Ezek spirituális igazsága is magától értetődik, vagy legalábbis tesztelhető és megfigyelhető az életben.

• Történetek Jézusról, amikor embereket gyógyít, és ördögöket űz ki. Ezeket a „csodákat” megfelelő tudással ma is elvégezheti bárki. A gyógyítás és a negatív lények eltávolítása eléggé általános gyakorlat manapság. Ezzel ellentétben áll a vízen járás, a víz borrá, vagy a kenyér hallá változtatása; ezeket az olcsó trükköket az újszövetségi szerzők szúrták be, hogy elkápráztassák a babonás népeket.

Van még egy ok, amiért azt mondhatjuk, hogy nem minden koholmány az Újszövetségben; nevezetesen hogy vannak olyan részek, amelyeket mindenféle kommentár nélkül, és a zavarodottság kimondatlan érzésével közölnek, mintha az Újszövetség szerzői maguk sem tudnák, hogy mit kezdjenek velük, ezért csak egyszerűen továbbadják őket. Például, amikor Jézus úgy gyógyít meg egy vak embert, hogy nyálat kever össze sárral, és azt keni a szemére. Ennek a cselekvésnek megvan a maga belső logikája, ami meghaladta a korabeli szerzők tudását, de aki ismeri az éteri energiát és a gyógyulásban betöltött szerepét, annak mindez logikus és érthető. Mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben vannak olyan elemek, amelyek túlságosan érthetetlenek, titokzatosak vagy megmagyarázhatatlanok ahhoz, hogy a nagyközönség meggyőzésére szolgáló feladatot lássanak el. A koholmányok szerzői azért szoktak írni valamit, hogy a legszélesebb közönséget csábítsák el, ami azt jelenti, hogy mindent előre megtervezve, célzottan és szándékosan úgy írnak meg, hogy nyilvánvalóan és egyértelműen a kívánt célt szolgálja. Az érthetetlen leírások ellenkeznek ezzel a vezérlőelvvel, ami azt jelzi, hogy külső forrásból származnak, és a szerzők valószínűleg csak továbbadták a szemtanúk vallomásait, a szájhagyományt vagy a népszokást.

Hasonlóképpen, mivel a szervezett kereszténységet eleve úgy tervezték meg, hogy irányítani tudják vele a tömegeket, ha a rendszer teljesen koholt lenne, akkor nem volna értelme annak, hogy olyan elemek is legyenek az Újszövetségben, amelyek akadályozzák vagy éppenséggel nem támogatják az ilyenfajta irányítást. Mivel azonban vannak ilyen elemek, és ellentétben állnak más elemekkel, ez azt sugallja, hogy a szerzők kénytelenek voltak beemelni őket. Ezt pedig minden bizonnyal azért tették, mert egy már meglévő virágzó mozgalmat próbáltak meg eltéríteni, amelynek a tartalmát nem tudták elnyomni, ezért be kellett azt nyelniük.

És az a helyzet, hogy az Újszövetségben pontosan a fent említett elemek (Jézus mondásai és példázatai, a hegyi beszéd, és a gyógyulási/ördögűzés példák) aknázzák alá, illetve vonják kétségbe az egyház/állam jogosultságát, s ezekről a tudósok is megállapították, hogy az Újszövetség legrégebbi és legeredetibb alkotórészei. Minden más, beleértve azt is, hogy Jézus szűztől született, meghalt a bűneinkért, hogy az Isten egyszülött fia, a tizenkét apostol és Júdás árulása, sőt talán még a keresztre feszítés és a feltámadás története is (és így tovább) valamilyen negatív célt szolgál, vagy pedig mithrászi/pogány/okkult szimbolizmus, amelyet az események után toldottak a történethez.

Sajnálatos dolog, hogy a modern fundamentalista keresztény gondolkodásmódot éppen ezek a mesterséges, félrevezető, végső soron keresztényietlen elemek határozzák meg, ráadásul gyakran úgy, hogy a hívek nem is tudnak az igaz részekről. Példák erre az utcán prédikáló fundamentalisták, akik tiszta erőből nyomják a János 3:16-ot („Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”), de figyelmen kívül hagyják a János 14:12-t („Bizony, bizony mondom néktek: A ki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, a melyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.”).

És az is ugyanilyen sajnálatos, hogy azok, akik joggal mutatnak rá arra, hogy Jézus Krisztus modern változata valójában átverés, a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik, amikor azt mondják, hogy semmilyen Jézus soha nem is létezett. Ha ez igaz lenne, akkor honnan származnak azok a mondások, példázatok, tanítások és a gyógyításokról szóló beszámolók? Az egyháztól/államtól nem származhatnak, mivel már akkor is közszájon forogtak, mielőtt az beolvasztotta volna őket magába, és semmilyen módon nem is szolgálják az egyház/állam érdekét. És nem lehetnek tisztán néphagyományi kitalációk sem, mivel a néphagyomány csak kicifrázza a valós történelmet; ahogyan a Mikulás is kitaláció, de egy valódi Szent Miklós az alapja, bár azért eléggé különbözik a ma ismert Mikulástól. Akár Jézus Krisztus, akár a Mikulás, az átadott szájhagyománynak és folklórnak mindenképpen van valamilyen történelmi alapja.

A fentiek alapján kijelenthetjük, hogy volt egyszer egy misztikával foglalkozó ember, egy bölcs, egy spirituális lázadó, aki gyógyításokat végzett, egy bizonyos szellemi rendszer szerint tanított, és prófétai tudást adott át a világ eredetéről és sorsáról. Olyan örökséget hagyott maga után, amelyet a néphagyományon keresztül és a titkos szóbeli átadással terjesztettek. Ezen személy körül kialakult egy kultusz, és hátrahagyott öröksége hegyről guruló hógolyóként kezdett növekedni. Egy fél századdal később aztán egy mesterséges vallást építettek köré, a többit pedig már ismerjük a történelemkönyvekből.

Ezért tehát azokat a beszédeket, tanításokat és példázatokat kell vizsgálnunk, amelyek az Újszövetség megírása előtt keletkeztek. A tudósok a „Q” forrás nevet adták ezeknek (Q mint „Quelle”, ami németül „forrást” jelent), és azt feltételezik, hogy létezett egy dokumentum Jézus eredeti mondásaival. Nevetséges dolog persze azt gondolni, hogy ez mindenképpen egy dokumentum kellett, hogy legyen, mivel ugyanúgy lehetett titkos szájhagyomány is. Mindenesetre Tamás evangéliuma áll a legközelebb a „Q” forráshoz, ez pedig nem más, mint a Jézusnak tulajdonított mondások gyűjteménye. Van némi vita arról, hogy mikor is írták. De még ha később is írták, a tartalma jelzi, hogy egy régebbi szóbeli hagyományt vetettek papírra.

Tamás evangéliumának több mint 80%-a megtalálható szétszórva az Újszövetségben, csakhogy felduzzasztva, és a fent említett furfangosságokkal elferdítve. Tamás evangéliuma viszont tömény hús, az Újszövetségben található körítés nélkül. Alapvetően felforgatni igyekszik a vallási hatalmi struktúrát, és gnosztikus irányultságú, beleértve a Bibliában is megtalálható 80%-ot is. Az Újszövetség tehát igazából gnosztikus magot tartalmaz, körülvéve más forrásokból származó bölcsességek, valamint rossz szándékú ferdítések keverékével.

Ezen tanítások történelmi háttere és időzítése, valamint szellemi tartalma és iránya az eredeti Jézus Krisztus szerepéről mond el valami fontosat a számunkra. Az ő szerepe nagyon hasonlít más olyan avatarokéhoz, mint amilyen például Gautama Buddha volt. Ahogyan a Gnózis cikksorozatomban is kifejtettem, Jézus egy fejlett lélek volt, aki emberként testesült meg, hogy a magasabb isteni értelem élő hordozójává váljon. Különbséget kell tennünk Jézus az ember, és Krisztus a felsőbb szintű tudatosság között, amely működésbe lépett benne, ahogyan bennünk is működésbe léphet. Hagyatékának mindannyiunk számára az volt a végső célja, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk, és ez képezi a gnosztikus hit alapját. Az volt a szándéka, hogy kövessük az ő példáját, és az örökébe lépjünk, míg a kereszténység romlott változata azt követeli tőlünk, hogy térdre ereszkedve maradjunk az ő árnyékában.

A gnosztikusok a történelem bármely más szektájánál többet szenvedtek, az egyház őket üldözte a legjobban és legkeményebben. Ez a sors fintora, viszont végső soron nem meglepő, hogy akik eltérítették az eredeti keresztény tanításokat, azokat célozzák meg a leginkább, akik a legközelebb állnak az eredeti tanításokhoz. A csalóka másolatok számára mindig az eredeti jelenti a legnagyobb veszélyt.